A történet egy zivataros májusi délután indult. Munkámból adódóan egy családi házban találkoztam kedves barátnőmmel, ahol is a beszélgetés közben feltűnt egy macska. Macska volt, szemmel láthatóan.

Ez kiaz? –kérdeztem a házigazdát, aki elmesélte szereplőnk hányatott sorsát, majd egy sikeres szélszt (sicc) megszégyenítő gyorsasággal kezdte rám beszélni az állatot, mindenféle „akcióval” ellátva (alomtartó doboz, nyári nyaraláskor felügyelet stb…). A Macska, mintha megérezte volna, hogy egy igazi balekkal áll szemben, rövid idő alatt 125-ször tekeredett fel rám tokától-bokáig és egy rossz Szaratov hűtőhöz hasonló hangot hallatva jelezte szimpátiájának felém. Elkezdődött a harc: értelem vs érzelem. Hülye vagy?- korholtam magam, napi x óra meló, 2 gyerek, edzések, este esünk haza, szegény lelki beteg lesz, széttépi a lakást… Árvaaaaa, mondta a skrizofén, emocionális énem, ki lett szórva, szerető családot keres. Szeretet van, nem? hátaakormeg, nem kell sétáltatni a csajok odáig lesznek, annyira arannnyooossssss….

Néztem a Macskát: olyan vörös is volt, kamasz is volt, zörgött is és elvesztem. Röviden egyeztettem a közeljövőt kedves barátnőmmel, aki közölte, ha nem válik be, visszahozhatom, ráadásul, ivartalanítva van, eddig lakásban élt plusz kapok mellé 2 napi száraz eledelt!

JÓ! Jöjjön! DE mibe???? Körbenéztünk a kis melléképületben, ahol egy 10x10-es madárkalitka volt az egyetlen szállító eszköz. Talán mégsem…. Ok! Bepattantam az autóba és szemmel láthatóan megkönnyebbült barátnőm begyömöszölte a Macskát. Magabiztosan közöltem, hogy minden rendben lesz, majd kövér gázzal elindultam, mivel pont leszakadt az ég. Az amúgy 15 perces út, így egy rémálomnyi, maratoni lidércnyomás lett. Macskánk egy idő után konstatálta, hogy ez nem a hely, ahol ő jól érezné magát. Ennek hangot is adott. Kezdetben halkabb, majd egyre hangosodó volt a süvöltés, ami ennek az Állatnak a torkán kijött. A kalaptartóról előreszökkent az anyósülésre, ahonnan fellendült volna a műszerfalra, ha…, ha az a fránya szélvédő riasztóan hangos koppanással vissza nem csapja az ülésre. Nem tudom melyikünk volt a hangosabb. Én ordítva próbáltam túlüvölteni nyomorult Állatot és a menydörgést, hogy lecsillapítsam, legalább Őt. Már kezdtem megnyugodni, mikor is a baloldalamat jeges hidegség öntötte el. Macskánk megnyugodván, hogy jóval hangosabb vagyok, mint Ő, diszkréten leengedte az ablakomat csövig a felhőszakadásban. Még mondják, hogy a nők nem képesek több dologra koncentrálni. Küzdöttem az elemekkel 35km/órás végsebességgel és próbáltam az Állatot lefeszegetni az ablakemelőről kevés sikerrel, mivel meg volt győződve róla, hogy az egyetlen biztos pont az életében, így 20 körömmel kapaszkodott a műanyagba.
Már láttam szeretett városom perifériáját, ettől a Macska is jobbkedvre derült, aminek hihetetlen módon adott hangot. Ha akkor az állatvédelem megállít, tuti a gyerekeim a Gyivi-be kerülnek nagykorúságig.

Telefonáltam az utódaimnak megállva egy temető mellett –stílusosan- jelezvén, hogy egy pasit viszek haza. Miután bevallottam, hogy négylábú, újabb hanghatások tépázták addigra kicsit viseltes hallószerveimet. Megérkeztünk! Haza! Élünk! JÓ, de hogy viszem fel, az addigra kicsit tébolyodottnak tűnő Macskát????? Új hely, szabad tér, szakadó eső!!! Jó, anya majd mindent megold: próbáltam minél kevesebb bordatöréssel magamhoz szorítani az Állatot, aki addigra szemmel láthatóan elért tűrőképessége legvégére. A 15 lépés alatt 128 karmolást szereztem 13 cm2-nyi, több ruhával fedett mellkasomon, de, de a Macska végre nálunk volt, miénk volt!!!!
Néztük innen, néztük onnan, mi legyen a neve? Olyan Murcis, olyan, mint egy Murci Úrfi! Azóta pár nap telt el és be kell valljam, a háromtagú női család egyként lett rabszolgája ennek a „töketlen pasinak”.
Murci pillanatok alatt felmérte lehetőségeit és szervült be a csajos triumvirátusba. Hogyan? Folytatása következik…