Jó-e az, ha amputált lábú, művégtagokkal futó az épek között verseng olimpián? Elfogadható-e, hogy karbonszálas protézisekre támaszkodó, helyesebben azok révén nagyon is gyors vágtára képes atléta ne csak versenyre keljen, de - a csúcstechnológiák folyamatos fejlődését e téren is okkal feltételezve - egy szép napon le is győzze a teljesen egészséges lábakkal futó sprintereket?És ez csak kettő a nem csupán a parasportolók, a fogyatékossággal élő versenyzők világát érintő ellentmondásos kérdések széles köréből…

A morális alapon a gyengébbek, az elesettebbek felé húzók, de vélhetően a "semlegesek" közül is számosan az igenre hajlanak mindkét felvetés esetében, ahogyan a döntéshozók is a helyeslők szemszögéből közelítettek az ügyhöz, amikor a londoni olimpiára rajtengedélyt adtak a dél-afrikai Oscar Pistoriusnak. A 25 éves parasportoló lett tudniillik az első olyan fogyatékos versenyző, aki részt vehetett az épek ötkarikás játékain. A Mr. Blade Runnerként (Mr. Pengelábú) is emlegetett fiatalember ritka fejlődési rendellenességgel született Pretoriában: hiányzott mindkét szárkapocscsontja, és lábujjai sem fejlődtek ki rendesen, ezért mindkét lábát térd alatt amputálták.

A szellem kiszabadult a palackból

Pistorius a halmozottan hátrányos helyzet ellenére élsportolóvá vált, méghozzá olyanná, aki idővel nemcsak a paralimpiákra jutott el, hanem hosszú - és korántsem csak a versenypályán folyó - harc eredményeképpen szabad utat kapott a legfelsőbb sporthatóságoktól, hogy a "rendes" nyári olimpián is indulhasson. Nem holmi szánalomból született meg az igen, hanem mert futásban, a 400 méteres távon - ahol világcsúcstartó és (akárcsak 100-on és 200-on is) paralimpiai bajnok - teljesítette az egészségesek számára előírt olimpiai szintet. Így aztán a brit fővárosban az ép lábú négyszázasok között is próbára tehette magát - és persze műlábait, mert mi tagadás: a sportemberi nagyság, az elszántság, a küzdőképesség, a tehetség mellett bizony alapvetően szükség van a lábat, az izmokat részlegesen helyettesíteni képes protézisek segítségére is. A londoni olimpián kedvenc távján az elődöntőig jutott (a dél-afrikai váltóval döntős volt), de érdemben a legjobbakkal a szólóversenyben nem tudott lépést tartani. Tegyük hozzá: ott és akkor nem. Avagy még nem. Mindenesetre érdemi veszélyt nem jelentett a nemzetközi élbolyhoz tartozó épekre.
Ám térjünk vissza kérdéseinkkel a paradoxonok világába, melyben a józan észnek ellentmondó következtetés is levonható: vajon megkapta volna-e a startolási jogot akkor is, ha már London előtt a "normálisokéhoz" közeli időeredményeket produkál? Netán érmes esélyei lettek volna? Vagy ha a sporttörténelmi igent követően olyan szuperműlábakat kap, amelyeknek köszönhetően felborítja az addigi erőviszonyokat, az "épséges" papírformát? Egyáltalán van-e, lehet-e mérce, fellelhető-e valamiféle "esélyegyenlőségi középút" annak az új keletű dilemmának a feloldására, hogy mely pontig engedélyezhetők a "pengelábak", és honnantól kellhet egyszer nemet mondani? Avagy az új Pistoriusokat milyen alapon utasítják majd el, ha ők is elérik az olimpiai induláshoz szükséges szinteket is - és nem csak futásban?...
A dél-afrikai úttörő eleve olyan lábhelyettesítő protézist kapott, amelyet sérült futók számára találtak és fejlesztettek ki, tehát - tetszik, nem tetszik - ez a fajta sportiparág is belépett az olimpiai bizniszbe, a sportszergyártók palettája sajátságos módon és szférában bővült tovább. Vagy másképpen: a művégtagok sportra való alkalmasságát, s ez által az ezeket használók versenyzői képességeit növelő újabb és újabb (a futás mellett például ugrást) javító-gyorsító fejlesztések, az ily módon egyszer majd jogosulatlannak minősülő-minősíthető előnyök felboríthatják, megváltoztathatják a jelenlegi helyzetet.
Olyannyira, hogy a fantázia világából átkerülhet a reálitásokéba például a szuperkéz, amely mondjuk sportlövészetben vagy íjászatban hozhatja sosem volt és eleddig nem is remélt versenyhelyzetbe viselőjét. Az ötletelést itt hagyjuk is abba… Visszaút ugyanakkor már nincs, a szellem, és nem csupán a versenyszellem kieresztetett a palackból.

Szétnyílt a premizálási olló

Akik a "parások" olimpiai szereplését kezdettől pártfogolták, természetesen örömmel fogadták a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnek a 2008-as pekingi játékok előtti bejelentését arról, hogy - bár a dél-afrikai paraatléta a kínai fővárosban még nem indulhatott az épek között - az elvégzett vizsgálatok tanúsága szerint a karbonszálas pengék nem adnak jogosulatlan előnyt Pistoriusnak, aki napjainkra "futott fel" a "hagyományos" sprinterek legjobbjainak közelébe. Akik viszont kevésbé voltak lelkesek, nagyon is aggályosak a jövőt illetően a "parás és nem parás" sportolók olimpiai összehozása dolgában.
Mindazonáltal nem a két tábor "összedolgozhatósága" a sport világának jelenbéli legfőbb gondja. Mondhatni, Pistoriusé egyedi eset ma még, viszont a fogyatékosok és az épek "külön harca" nagyon is élesen tetten érhető például az eredményesség elismerésének kérdésében.
Elegendő házunk táján maradni, hogy érzékeltessük az ügy bonyolultságát. A "sima" nyári olimpiákon kimagaslóan teljesítőket, az érmeseket és az első hat, majd egy ideje már a hetedik és nyolcadik helyezetteket is premizáló rendszerben nálunk elfogadottá vált, hogy az ötkarikás játékok legjobb magyarjai milliókat kapjanak a négyévente esedékes csúcstalálkozókon elért helyezéseik fejében. A magyar paralimpiásoknál viszont legalább is zavaros a szituáció, amennyiben a szélsőségesség, az ingadozás inkább jellemző a díjazásukra, mint a kiegyensúlyozottság.

A vonatkozó "épkézláb" kérdés úgy is hangozhat az egyik oldalról, hogy ugyan miért kell díjazni a paralimpikonokat (is), a másikról pedig akként, hogy már miért ne kapjanak-kaphassanak, ráadásul ugyanannyi pénzt a parások (is)?

Tekintsünk el ezúttal az amúgy sem hibátlan ösztöndíjrendszer fogyatékosságainak taglalásától, és maradjunk a medálokért járó "fejpénzek" vizsgálatánál.
Az ellentétes nézőpontok már a kezdeteknél összecsaphattak, amikor az anyagiak még nem játszottak szerepet, és afféle szabadidős tevékenységnek tekintették a parasportot művelőkét. Olyannyira, hogy jó húsz éve, az 1992-es barcelonai paralimpia legjobb magyarjainak még be kellett érniük különféle tárgyjutalmakkal. Utána az olimpiai jutalmak egyharmadát ítélték meg a dobogón végzett "parásoknak", 2004-ben és 2008-ban pedig - a teljes egyenlőség jelszavának és gyakorlatának megfelelően - már ugyannyit ért az aranyérem mindkét esetben. Konkrétan az athéni és a pekingi dobogósok az állami költségvetésből, vagyis közpénzből ugyanakkora jutalmat kaptak: egyformán 20 millió forintot ért az első hely, egységesen 18-at az ezüst, és 14-et a bronz.
2012-ben viszont szétnyílt a premizálási olló: a paralimpiásoknál csak az aranyérem "drágult": a londoni elsőségért 20 helyett 23 milliót fizettek, a második és harmadik maradt az athéni és pekingi szinten, miközben az ez évi nyári olimpia magyar dobogósai nagyot ugrottak előre a "bérlistán", amennyiben az ötkarikás bajnoki címet 35, az ezüstöt 25, a bronzot pedig 20 millióval jutalmazták.
Közvetlen összefüggés nincsen ugyan az ismét kétféle premizálás és a nemzetközi pozíciók között, azért rögzítsük: az olimpián a magyar csapat a 8 arannyal, 4 ezüsttel és 5 bronzzal a 9., míg a paralimpiai csapat - 2, 6, 6-os medálmérleggel - a 38. lett a világrangsorban.

Két faktor játszik döntő szerepet az eredményességben

A nemzetek "listázását" jó ideje másutt is, gyakorlatilag mindenütt előszeretettel végzik el. Az idei londoni két csúcsesemény után is készült átfogó lajstrom - mi több: immár olyan is, amely "összehozta" az olimpiai és paralimpiai ország-teljesítményeket, ami a fogyatékosok sportjának, olimpiai megméretésének felértékelődését jelzi.
A BBC összegzése szerint az egyesített aranyproduktumok alapján Kína a jelenlegi világelső, amelynek versenyzői az olimpián 38, a paralimpián 95 első helyet szereztek, előbbivel a 46 aranyéremmel győztes Egyesült Államok mögött másodikként végeztek, utóbbival pedig toronymagasan nyertek a pararangsorban.
A sheffieldi Hallam Egyetem által készített elemzés szerint az olimpiai és paralimpiai eredményességben két faktor játszik döntő szerepet: egyrészt a népesség száma, másrészt a hazai bruttó termék, a GDP nagysága. Továbbá az nyom sokat a latba, hogy a paralimpiát mennyire tekintik az olimpiához hasonlatosan támogatandó, népszerűsítendő, ugyanolyan fajsúlyú eseménynek, és művelőit az épekével egyenértékű elbánásban részesítik-e az egyes országokban.
Ami Kínát illeti, a tanulmány szerzői úgy látják, hogy az ázsiai óriásnál az Egyesült Államokéval ellentétes folyamat eredménye a mostani abszolút elsőség. Az 1,3 milliárdos népességű, a GDP-t illetően az egyik legerőteljesebb növekedést produkálni képes Kína 1984-ben jelent meg először a paralimpián, és akkor a 28. lett, 2000-ben viszont már a hatodikra kűzdötte fel magát, 2004 óta pedig éllovas a nemzetek közötti éremversenyben, méghozzá azért, mert a folyamatosan nagy befektetés, a parasport egyre erőteljesebb állami támogatása az aranyak növekvő számában is megmutatkozik.
Ugyanakkor az Egyesült Államok, amely a nyolcvanas években dominált a paralimpiákon, és máig - világranglista-vezető helyet érően - 696 "paraaranyat" gyűjtöttek versenyzői, 2012-re teret veszített, amennyiben Londonban 31 aranyéremmel már csak a hatodik lett a nemzetek effajta vetélkedésében. A magyarázat szerint azért a visszaesés, mert az Egyesült Államok megváltoztatta magatartását a paralimpiákat illetően. Nevezetesen már messze nem élveznek elsőbbséget, nem kapnak anyagi támogatást a paralimpikonok, akiknek nem biztosítják ugyanazokat az edzéslehetőségeket, tréningprogramokat, felkészülési feltételeket sem, amelyeket az olimpián induló ép társaiknak igen.
Az amerikaiaknak azt is számosan a szemére vetik, hogy a negatív hozzáállás következményeképpen az idei londoni paralimpiáról már - szemben a korábbi gyakorlattal - egyáltalán nem sugárzott élőben a kontinentális közvetítési jogokkal bíró NBC tévécsatorna. A válasz állítólag úgy szólt: olyannyira sok versenyszám szerepel az ötkarikás műsorban, hogy még az éremért küzdő amerikai paralimpiások megmutatása sem igen fért volna be az élő adásba…